Ahogy véget ér a sötétben a monológ, és beúszik a képbe a sárban tipró ló, megismerem hátulról a füledet. Az első sorban ülsz, a filmet nézed, néha odasúgsz valamit a melletted ülőnek, akiről elképzelem, hogy lassan átfogom a nyakát, mintha simogatnám, vagy titokban ismerkednék, és amikor nem figyel, megfojtom, vagy nyomot hagyok rajta, amit felismersz. Egy harapás vagy egy bőrbe vájt köröm, aminek a helyére, ha odarakod a tiéd, pont beleillik. Követem a mozdulataid, egyszerre rakom át a lábam a tiéddel, szinte érzem, ahogy elfáradsz, kevés a párbeszéd, túl sok a kimondatlan szó, amit mindig máshogy értesz, mint a rendező, szégyelled magad, csendben maradsz, ha körben állva valaki megkérdezi, hogy mit gondolsz. Cigarettát sodorsz a felénél, Tarr Béla harmadik napjánál. Vacsorára krumplit esznek, mindig csak a negyedét, sok sóval, a maradékot kiöntik. Arcot mos a lány, a ló egyre betegebb, nem akar kimenni a szélbe, valami nincs rendben, suttogtad három hónapja, meg bennem is egy hang, amikor odaérünk, hogy már lámpát se tudnak gyújtani, ülnek a sötétben, az apa a lányt hibáztatva, hogy nem töltötte fel petróleummal, miközben a nő szó nélkül tűr. Csak az állat érint meg, ahogy látom a bordáit, a koszos szénát alatta. Mit gondol a ló, tudja, hogy felvétel van, vagy elhiszi, hogy mostantól ott fog élni, ráncigálják, életlen a kép, újra futnia kell a sárban, mindig ugyanazon a szakaszon.Tartsd vissza a levegőt, és emeld fel a kezed, szólsz rám, amikor elunod, hogy percek óta csuklom. A villamoson kedvesen figyelnek, valaki előrehajol, hogy ki nevet, majd csalódottan fordulnak az ablak felé, amikor ismét levegőt veszek. Nem megy, harapom el a szám, mire újra és újra megkérsz, hogy próbáljam meg, visszaszámolsz. Legalább egy percig. Huszonkettőnél csalok, a számon veszek levegőt, úgyis a szememet nézed, hogy hazudok-e. Fékezünk, elakadunk a hóban, leszállítanak minket, a Bem mozi előtt nem vagy már rám mérges. Beülünk egy elfeledett film plakátja alá, ömlik a számból az anyám története, a boltban elkapott pillanat, a félremondott szó, amit magamra vettem, annak az idegennek a tekintete, aki felkérdezett, hogy minek vagyok itt. Nem veszem észre, csak akkor, amikor már szinte teljesen lenyomtál a kanapéra, hogy rajtam fekszel, kezed a számon, rajtunk párnák, nem látszunk, eltűntünk. Egy, kettő, három, számolsz, és megértem, hogy mit akarsz, hogy lelepleztek, kirángattak a hóba, és jéggel verik a fejem.A Művész előtt várlak. Túl hangos a város, zavarban vagyok, ahogy elhúz mellettem egy újabb villamos, és nem hallok semmit, csak ahogy sikít. Kiszakad a mozi ajtaján a tömeg, minden arcban téged ismerlek fel, majd amikor utolsónak jössz ki, szinte beléd ütközöm. Szia, suttogom. Beázott a csizmám, a zoknim minden lépésnél tengert tapos, amikor otthon leveszem majd, fura szaga lesz, mint amikor három napig nem mosok fogat, és az ínyemet az ujjammal takarítom le. Azt akarom, hogy legyél dühös, toporzékolj, amiért megint itt, gyanúsíts meg, jelents fel, verj meg a nyílt utcán, hogy legyen egy közös ügyünk, egy írásos bizonyíték, hogy közünk volt egymáshoz. De csak merőn nézel rám, mint egy idegenre, egy félbolondra, aki mindenkire ráköszön. Otthagysz, átmész a zebrán, villamosra szállsz, nem nézel felém, könyvet olvasol. Látni akarom, hogy mit, be akarok szökni a fejedbe, hogy tudjam, mire gondolsz, amikor lapozol. Futok, elesem, piroson megyek át a zöld helyett, amikor elérem az ajtót, és mögötted utazom, olvasom a fejed felett a betűket. Amikor sokáig időzöl egy oldalnál, meg akarom kérdezni, hogy direkt, vagy eszedbe jutott valami. Leszállsz a Margitnál, elszívsz egy cigit a Bem előtt, távolról figyellek, mintha esti sétára indultam volna, pont oda, ahova te. Néha én is rágyújtok. Hosszan szagolom az ujjaim, magamhoz nyúlok, odaképzellek az ágy másik végébe, ha úgy gyűröm a takarót, akkor egészen hasonlít rád. Feltépem az ajtót, mint éhes vad szimatolom végig az összes asztalt, hogy kivel érintkeztél, kit érintettél, kihez volt egy kedves szavad. Kétségbeesem, elveszek, hánynám fel a bennem felgyűlt savat, amikor végre összetalálkozik a tekintetünk.Valami nincs rendben, suttogod, ahogy elereszted a számat, és végre levegőhöz jutok. A tenyeredbe temeted az arcod, vonyítasz, mint egy farkas, akit magára hagytak. Nem engeded, hogy a hátadhoz nyúljak, hogy azt mondjam, hogy szeretlek, lerázod magadról a sajnálatom, az igazságot, hogy elbuktam a küldetést. Kiforgatom a zsebeim, mintha fel tudnék ajánlani valamit, húzom le magamról a bőrt, eléd teszem a vesém, a májam, már a koponyámnál járok, amikor azt harsogod, hogy elég. Szó nélkül hagysz ott, nem tudok utánad menni, a tüdőm még az asztalon maradt.Egy, kettő, három, mutatom az ujjaimmal, miután mély levegőt vettem. Nem eresztem a szemed, egyre közelebb kúszom. Összeér az arcunk, hagyod, a mellkasomra teszed a kezed, ami nem emelkedik, halott, egyre kevesebb benne a lélegzet. Elképedsz, csodálsz, nem akarsz ereszteni, de kitépem magam belőled, és egyre hátrálok. Lassan mászom be a mögöttem fekvő komódba, az elfeledett holmik közé. Még vetek rád egy utolsó pillantást, mielőtt magamra zárom. Egyre csendesebb minden, mintha az emberek abbahagynák a beszélgetést, nem kérnek ki több sört, a gépészszobában megáll a film. A fejem hátrabicsaklik, egyre nehezebben tartanom magam, már százhúsznál járok, százötven, százhatvan.Most már előjöhetsz, parancsolod, és elfogy a levegőm.
