Lukasenko vasárnap újabb öt évre lehet Belarusz államfője
Lukasenko ötödjére újrázna
1994-ben, 40 évesen lett belarusz elnök a tanári és közgazdász végzettséggel rendelkező Alekszandr Lukasenko, aki korábban a parlament korrupciós bizottságát vezette. 1996-ban egy alkotmánymódosítással meglehetősen kibővítették az államfői jogköröket, innentől kezdve pedig tulajdonképpen zökkenőmentesen nyerte a választásokat Lukasenko. 2010-ben úgy tűnt, hogy változás jöhet, de akkor a Lukasenko győzelmét követő tüntetéseket ellentmondást nem tűrően leverték, a legtöbb ellenzéki jelöltet börtönbe zárták, emellett több mint 600 embert állítottak elő és zártak be hosszabb-rövidebb időre.
Idén augusztusban azonban kiengedtek hat ellenzéki politikust, köztük Nyikolaj Sztatkevicset is, akit az ellenzék Lukasenko fő kihívójaként tartott számon 2010-ben. Sztatkevicset hat évre ítélték 2011 májusában a decemberi tüntetések szervezéséért. A politikai foglyok szabadon engedése egyértelmű gesztus az Európai Unió felé, akitől Lukasenko pénzügyi segítséget vár ezért cserébe a gazdasági problémák megoldásának érdekében. Ugyanakkor azzal nyilvánvalóan Brüsszelben sem hitegetik magukat, hogy az ellenzéki politikusok szabadon engedésével egy csapásra megvalósul a nyugati típusú demokrácia Belaruszban. Ugyanakkor ha Lukasenko valóban szeretne pénzügyi forrásokat kieszközölni az EU-tól, akkor legalább látszólag szabad és tiszta választásokat kell tartania - persze anélkül, hogy az ő győzelme egy pillanatra is veszélybe kerülne. Minden bizonnyal Minszkben is hasonlóan gondolkoznak, hiszen az utóbbi hetekben - a szokásokkal ellentétben - nem tiltották be az ellenzéki tüntetéseket, illetve az ellenzéki jelöltek különböző összejöveteleit, aláírásgyűjtéseket az átlagosnál jóval kevésbé igyekeztek megakadályozni államhatalmi részről (ettől függetlenül sem volt túl nagy népszerűsége ezeknek a rendezvényeknek).
Lukasenko választást megelőző beszédeiben többször is utalt az ukrajnai helyzetre: többek között megemlítette, hogy az országban rendre, békére van szükség. Ezekkel a célzásokkal nem csupán az a célja, hogy hatalmát újabb ötéves ciklusra menthesse át, de egy esetleges minszki “Maidan-szcenárió” elkerülése is elsődleges Lukasenko számára a szilárd kormányzás megteremtéséhez. Az egyelőre kérdéses, hogy a legutóbbi választásokat követő egyre erősödő elégedetlenkedő tüntetéseknek mennyire jelenthetnek inspirációt a kijevi események. Mindenesetre a 2010-es tüntetésekből okulva Lukasenko a választás hetén megerősítette a belügyhez tartozó szervek készültségét, de már az ezt megelőző hónapokban is (!) fokozott rendőrségi jelenlétet lehetett tapasztalni a főváros utcáin.
Aktuális kérdések
A választási időszakot meghatározó politikai témák közé tartoztak a Belarusz gazdasági nehézségeinek megoldása, amelyet döntően befolyásolhat, hogy hogyan lavíroz Minszk Brüsszel és Moszkva között. Lukasenko ugyanis többször is meglepően technikásan alkalmazta a hintapolitika különböző elemeit: lényegében egy Moszkvához hű államot tart közel az Európai Unióhoz. Az orosz nyomástól nem könnyű szabadulni, ugyanakkor az is egyértelmű, hogy Minszknek szüksége van a brüsszeli támogatásra a boldoguláshoz. Az Európai Uniót azonban folyamatosan nyugtalanítják azok a permanens kérdések Belarusszal kapcsolatban, amelyek elsősorban a demokrácia hiányát, valamint az emberi jogok semmibe vételét érintik. Az EU-Belarusz közeledés során Brüsszel minden bizonnyal szívesen venné a fentiek felülvizsgálata mellett az elnökiről a parlamenti rendszerre való áttérést, valamint a halálbüntetés eltörlését (kérdéses ugyanakkor, hogy Brüsszelben mennyire látják reálisan a nyugati demokráciák posztszovjet térségbe - ezúttal Belaruszba - történő importálását, ahol az gyakorlatilag semmilyen hagyományokkal nem rendelkezik).
Lukasenko emellett kiemelt figyelmet fordít a szomszédos Ukrajnában kialakult konfliktusra is (aminek egyértelmű lenyomata a minszki megállapodások helyszínének biztosítása egyfajta közvetítőként), ennek természetes oka az, hogy a belarusz államfő minden erejével azon van, hogy Minszkben ne történhessen meg egy kijevi forgatókönyv mintájára alakuló rendszerváltás. Lukasenko és stábja immáron rutinosan, ötödik alkalommal vág neki a választásoknak, ennek megfelelően kellő magabiztossággal: a jelenlegi államfő az egyetlen jelölt, aki nem állított össze önálló választási programot (Lukasenko egyébként egyéni induló, nincsen konkrét párt mögötte). A médiában ettől függetlenül sokat szerepelt Lukasenko, ahol többször is téma volt a választás, s a voksolást megelőző héten még átadott néhány kilométernyi autópályát, illetve megnyitott egy radiológiai központot, egyfajta kampányzárásként.
Megosztott ellenzékiség
A belarusz ellenzékiség igencsak lehangoló körülmények között várja az október 11-i választásokat. Míg öt évvel ezelőtt többen is vérmes reményekkel indultak neki a szavazásnak, idén már talán a legoptimistább ellenzékiek sem bíznak a Lukasenko-rendszer megbuktatásában. A belarusz ellenzékiség egyik legnagyobb hibája kétségkívül az volt, hogy képtelenek voltak megegyezni egy közös jelöltről. Az elmúlt két évet gyakorlatilag azzal töltötték, hogy megegyezzenek egy olyan jelöltben, akit minden ellenzéki politikai mozgalom, párt el tud fogadni. Ez azonban nem sikerült, így végül nem lesz egy egyértelmű kihívója Lukasenkónak, aki mellett amúgy sem sok eséllyel indult volna valaki, de így még arra sincs reális esély, hogy bármelyik ellenzéki jelölt második fordulóra kényszerítse a 21 éve hatalmon lévő államfőt (az ellenzéki vitákat követően például el sem indult a korábbi jelölt Vlagyimir Nyekljajev vagy Andrej Szannyikov). A korábbi jelöltek szabadon engedése pedig már “éppen” akkor történt, amikor ők már (pl. Sztatkevics) nem tudtak elegendő aláírást gyűjteni a jelöléshez.
Az ellenzéki csoportosulások nem csupán a jelöltekkel kapcsolatban, de a választásokhoz való viszonyukban sem jutottak egységes álláspontra. Több ellenzéki vezető ugyanis azt javasolta, hogy a választási csalások miatt illegitimmé vált szavazást bojkottálják az ellenzéki szavazók. Ezzel kapcsolatban azonban szintén megoszlottak a vélemények, s a bojkottot végül elvetették az ellenzéki jelöltek. A választási bojkott egyik komoly támogatója egyébként a Belaruszt 1991 és 1994 között ideiglenes államfőként vezető Sztanyiszlav Suskevics is, aki szerint 1996 óta “nincsenek választások” az országban, azokon nem is szabad részt venni, mert csupán Lukasenko hatalmát legitimálják.
Az ellenzék szempontjából kiábrándító a média helyzete Belaruszban. Az állami televízió csatornákon szinte semmilyen felületen nem jelennek meg a jelöltek, az egyedüli megjelenést az internetes oldalak jelentik, ezeknek azonban igen alacsony a látogatottságuk. A fentiek tekintetében nem meglepő, hogy egy felmérés szerint a választópolgárok túlnyomó többsége egyetlen elnökjelöltet sem tudott megnevezni Alekszandr Lukasenkón kívül. (A hatalom részéről tulajdonképpen hagyományos gyakorlatnak mondható, hogy ők indítanak el 1-2 “ellenjelöltet”, akiknek komoly esélye nincs a győzelemre, ugyanakkor értékes szavazatokat vehetnek el a valódi ellenzéki jelöltektől, valamint eloszlatják azokat a kételyeket, amelyek szerint csupán “egyindulós” választásokról lenne szó.)
Természetesen az sem könnyíti meg az ellenzéki helyzetet, hogy a belarusz nép voltaképpen egész életében diktatórikus rendszerben élt; amikor pedig a demokráciának egy halvány fénye látszott volna, akkor jött Alekszandr Lukasenko, és mostanra több mint két évtizedre rendezkedett be az ország vezető pozíciójába. Érdekesség, hogy a belarusz ellenzéki fórumok közül többen is felfedezhető lengyel érdekeltség. A Racyja Radio, illetve a Belszat Tv esetében előbbit a lengyel külügyminisztérium finanszírozza, utóbbit pedig a lengyel állami televízió társaság (TVP). Az ellenzéki hírportálokat azonban az állam bármelyik pillanatban leállíthatja vagy befagyaszthatja, mindenesetre folyamatosan ellenőrzése alatt tartja.
Lukasenko mellett három jelölt szerzett elegendő támogató aláírást ahhoz, hogy elindulhassanak az október 11-i választásokon. Szergej Gajdukevics és Nyikolaj Ulahovics gyakorlatilag “biodíszlete” a választási kampánynak, az ellenzékiek sokkal inkább Tatyjana Korotkevicsben bíznak. Ő egyébként a négy jelölt közül az egyetlen, aki belarusz nyelven írta programját - nem véletlenül, hiszen ez deklaráltan az ellenzékiség jelképét jelzi Belaruszban (az alkotmány szerint egyébként az orosz és a belarusz nyelv egyaránt hivatalos nyelv az országban). “Az igazat mondd!” mozgalom indulójaként Korotkevics “Békés változások - csak így!” címmel közölt választási programot. Ebben Korotkevics ingyenes egészségügyi ellátást, a bürokratikus rendszer modernizálását, új munkahelyek létrehozását, ombudsman bevezetését, valamint parlamentáris-elnöki rendszerre való áttérést ígéri. Az ellenzéki jelölt emellett helyreállítaná az igazságszolgáltatás függetlenségét, a külpolitikában határozottan ellenzi az idegen (orosz) katonai bázis létesítését Belaruszban, az EU-val pedig együttműködési és partnerségi szerződést kötne. Korotkevics aktívan részt venne az ukrajnai konfliktus békés rendezésében, ugyanakkor modernizálná az “ország biztonságát garantáló” hadsereget.
Nem várható meglepetés
A 2010-es elnökválasztások során Alekszandr Lukasenko összesen kilenc ellenjelöltet utasított maga mögé. Ezek közül egy olyan sem volt, aki elérte volna a 3 százalékotot, ami a hivatalos adatok szerinti 90 százalékos részvételi arányt tekintve kétszázezernél is kevesebb voksot jelent jelöltenként. Lukasenko akkor 79,65 százalékot szerzett, s ezzel újabb öt évre lett belarusz államfő. Az aktuális belarusz helyzetet figyelembe véve - különös tekintettel az ellenzéki polémiákra, illetve Lukasenko brüsszeli szándékaira - ennél jóval kisebb arányú győzelem is elegendő lesz az elnöki ciklus ötéves meghosszabbításához.