Papp Sándor Zsigmond: Navigare necesse
Hosszú ideje nem találkoztunk vele. Mármint hárman, családként. Utoljára La Ciotat-nál fürödtünk benne, vagy négy éve, Duska azóta nem is látta a tengert. Négy év pedig nagy idő, főként emberi léptékben, hiszen végigsepert a világon egy járvány, kitört az újabb, tán még értelmetlenebb háború, infláció és energiaválság tette bizonytalanabbá az életünket, miközben ő mit sem változott: ugyanúgy, ugyanolyan arccal – közönnyel vagy kíváncsisággal, ki tudná megmondani – figyel minket, aprócska lényeket a lábai előtt. Hozzánk képest kortalan és végtelen. Hiába jelzik pontosan a körvonalait a térképek, amikor tekintetünk a horizont vékonyka vonalát fürkészi a távolban, úgy érezzük, kiterjedésének semmi sem szabhat határt: újra és újra elveszünk benne. Talán ez a legnagyobb adománya.
(Szép Szó)