Etnikai ellentét bukkant fel a burundi krízisben
A Burundiban látható politikai és társadalmi feszültség kapcsán az etnikai vonal eredetileg eléggé háttérbe szorult, hiszen látható volt, hogy főként Pierre Nkurunziza elnök harmadik, elvileg alkotmányellenes mandátuma miatt sodródott a tönk szélére ez a sokat szenvedett közép-afrikai ország, nem pedig azért, mert újra fellángolni látszott valamiféle tuszi–hutu ellentét.
Nos, ez már a múlté, ugyanis az elmúlt hetek gyilkosságai egyértelműen azt mutatják, hogy a feszültség egyre inkább etnikai irányba tolódik el, amelyet biztosan állíthatunk Jean Bikomagu egykori vezérkari főnök augusztus 15-én történt meggyilkolása után, hiszen Bikomagu anno azt a tuszi többségű burundi hadsereget vezette, amely az 1993-ban kezdődött burundi polgárháborúban a főként hutu érzelmekkel bíró Erők a Demokrácia Védelméért (FDD – a jelenlegi kormánypárt, a CNDD-FDD katonai szárnya) lázadói ellen vívott egy évtizeden át véres harcot.
Bikomagu meggyilkolása valószínűleg válasz volt a két héttel korábban történt gyilkosságra (de egyéb elméletek is keringenek, lásd lentebb), amelyben a Nkurunzizához igen közel álló tábornokot, az egykori FDD lázadó hutu Adolphe Nshimirimanát ölték meg ismeretlenek. Ezzel pedig a nemzetközi közösség, a lakosság és minden józan lelkületű Afrika-szerető legnagyobb félelme került igazolásra, hiszen a burundi főváros, Bujumbura Kabondo névre hallgató negyedében lelőtt Bikomagu elleni támadás tökéletesen mutatja a hadseregen belül kialakult komoly etnikai megosztottságot, amely miatt a józanul gondolkodó burundi elit azonnali lépéseket sürgetett – hangsúlyozva, hogy itt már nem csak Burundi, de az egész közép-afrikai régió sorsáról van szó, hiszen errefelé a tuszi–hutu szembenállás százezrek életét követelő villongásokba csaphat át pillanatok alatt.
Persze reálisan gondolkodva egy újabb borzalmas népirtásra csekély az esély, hiszen egyrészt a lakosság is egészen másképp áll már a helyzethez, mint két évtizeddel ezelőtt, másrészt az Afrikai Unió és a régiós szervezetek is sokkal nagyobb erővel bírnak mint korábban. Annak ellenére viszont, hogy a korábbi brutális mészárlássorozat megismétlődésétől nem kell talán tartani, a polgárháború esélye reálissá vált az országban, főként, hogy a hadseregen belüli, állítólagosan kormányellenes frakciók az elmúlt hónapokban legalább 7 CNDD-FDD tisztviselő ellen hajtottak végre halálos támadást és sokak szerint a Burundi biztonsági főnökének, az elnök jobbkezének számító és az ellenzéki megmozdulások elfojtójának tartott Nshimirimanát is egy ilyen, belső csoport ölhette meg (erre utal a legfőbb ügyész azon nemrégiben tett bejelentése, mely szerint több katonát letartóztattak a gyilkossággal kapcsolatban) – az ezekben az években a politikától már eltávolodott és kizárólag az egykori polgárháború tuszi hadseregének jelképét jelentő Bikomagu megölése pedig valószínűleg válasz volt ezekre a támadásokra. Emellett persze léteznek a burundi közösségi médiában elég gyakran publikált összeesküvés-elméletek is, melyek közül kettőt most be is mutatnék itt:
1. Feltételezve, hogy nem Nshimirimana családjának, közeli támogatóinak köréből került ki a gyilkos (ezt azért feltételezhetjük, mert 2005-ben a két egykori katonai vezető elásta a csatabárdot a hagyományos burundi tehénajándékozással), akkor valószínűleg inkább kormányközeli körökben kell keresni a valódi tettest, hiszen Bikomagu az elmúlt hetekben elég komoly kormányellenes kritikáknak adott hangot, plusz elhallgattatásával egy lehetséges kormányellenes szerveződés egyik pillérét sikerült eltávolítani.
2. Sokan úgy gondolják, hogy a mostani gyilkosságnak köze lehet az 1993. október 21-én, az akkori elnök Melchior Ndadaye ellen végrehajtott és az elnök halálával végződő puccshoz is, amelyben állítólag Bikomagu elég komoly szerepet játszott, mint végrehajtó – az azóta is homályos részletek okán, akár az akkori puccs kitervelőinek is érdekében állhatott az egyik kulcsjátékos eltávolítása.
Reálisan nézve azonban ezen elméletek egyikére sincs semmiféle komoly bizonyíték, így a távolból az eseményeket követők számára nem marad sokkal több, mint a reménykedés, hogy semmi nem fog megvalósulni azokból a sötét jövőképekből, amelyeket a konfliktus kapcsán festenek Burundi elé egyes szakértők és politikusok.